Mivé lett a zongora?

A minap mutatott fekete-fehér blokkokból elkészült végre egy tányéralátét-pár a meskára.

A színes keretezést megtartottam a táskából, ám a kis blokkok ezúttal egyszerű kétszer-két négyzetből állnak.

Az összeállítás elég gyorsan ment, a színeket váltogatva lépcsős elrendezést alakítottam ki, hátlapozva, flízzel bélelve összevarrtam, maradt a mumusom, a steppelés.

Első körben itt is a kereteket tűztem a saját színükkel, de mivel ezúttal keskenyebbek a színes részek, csak egy-egy vonal került a közepükre.

Itt következett a szokásos konzílium, hogy elég-e, vagy folytassam eredeti terveim szerint, vagyis hogy a keretek sarkából még egy átlót is lesteppelek:

 Hátoldalon jobban látszik, hogy az előlapon elégségesnek tűnő varrat még kevés:

 Ezért jött egy rakás átló varrása, amiknél nem is maga a varrás, hanem a két végén a cérnák elcsomózása, és bélésbehúzással való csomóeltüntetés volt a nagyobb munka:

Mindenhol a tűzött felület színéhez alkalmazkodtam a cérna megválasztásánál, feketére feketét, fehérre fehéret...

 Így nem a vonalak látványosak, inkább csak struktúrát ad a tűzés a felületnek (túl azon, hogy a három réteget rögzíti):

Nagyon kontrasztos és vibráló látvány a két kész darab:

Fényképezésnél egymás mellé téve elragadott a fantáziám és képszerkesztő segítségével meg kellett néznem, hogy mutatnának sokan egymás mellett, takarónyi nagyságban:

Remekül, nemdebár? :o) Ha viszont kiszámolom, hogy egy-egy alátét 72 kis darabból áll, már nem is bánom, hogy a készleteim végesek. Vagyis még egy, talán két pár hasonló alátét fog készülni, és kifogy a fekete-fehér maradékos zacskóm is. Juhéjjj...

Folt. köv.